Sajnos ez a hét vége nem a kellemes emlékeim közé vésődik be.

A szombati edzésnapunk szereléssel telt. Mindössze egy kört töltöttem a pályán.

Vasárnap rendben kezdődtek dolgaim. Fejtörést csak az okozott, hogy hogyan alakul az időjárás, és az előző nap mélyen átázott talajú pálya milyen gyorsan szárad fel, és az éppen átalakuló off road szakaszhoz milyen gumi fog passzolni. Bízva a napsütést ígérő időjósokban, slick gumival vágtam neki az időmérőnek, és ezzel álltam rajthoz is.

Jó rajt után a célegyenes végén harmadikként fordultam. Schruf  és Kiskökény volt előttem, Radim Vavrik mögöttem. Ez a négy motor óriási tempót diktálva, messze elhúzott az üldözőktől. Nagy harc folyt minden pozícióért, de a sorrend hat körön keresztül nem változott.

A hetedikben én kiszálltam. „Jó öreg” első gumim nem bírta a gyűrődést. A pálya hátsó aszfaltos szakaszán a hosszú balos kanyarban az „egyenes utat” választotta.

A bukás után még visszaültem a motorra, rámentem az ugratókra, de akkor már éreztem, hogy komoly a sérülésem. Fel kellett adnom a versenyt.

Mentő, infúzió, másik mentő és végül az ügyeletes Uzsoki úti kórház. Minden külső jel arra utalt, hogy combcsont törésem van, ezt diagnosztizálták a mentőorvosok is. Sok minden kavargott a fejemben. Többek között az, hogy számomra vége az idei verseny szezonnak. A röntgenvizsgálat  után azonban nagy kő esett le a szívemről: Nem tört el a lábam!

Megfigyelésre néhány napig a 9-es kórterem lakója lettem. Itt már várt rám kedves ismerősöm, az egy órával korábban beszállított Gagyi Péter. A szemközti ágyat lőtte számomra.

Köszönök minden érdeklődést, aggódó telefont. A versenyzőtársak, ismerősök és barátok szeretetét megtapasztalni talán jobb érzés volt, mint a dobogón állni.

Remélem, hamarosan találkozunk a versenypályákon!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés