A kilencvenes évek közepén a magyar motorsport vegetált. Szabó II. László és Drapál János hőstettei már halványuló emlékké váltak, az 1990 és 1992 között megrendezett MotoGP futamok utáni lelkesedés alább hagyott. Nem voltak korszerű versenypályák, nem működtek komoly csapatok, és a szponzorok sem ezt a sportágat preferálták. A versenyek ideiglenes helyszíneken zajlottak: gokart pályákon, parkolókban, ipari területeken, lezárt utcákon.

A motorsport világa kívülről vonzónak látszik — és valóban az. A sebesség mámora, a pálya illata, a célba érés előtt robbanó üvöltés: mindez olyan erővel ragadja meg az embert, melytől nehéz szabadulni. De ez a világ belülről egészen más arcát mutatja.

A szülőt gyermeke sikerei mindig büszkeséggel töltik el. Gyakran saját álmainak megvalósulását látja bennük – s ez az érzés, bármennyire is természetes, megnehezíti az objektív, hidegfejű döntések meghozatalát. Az ember szíve és esze ilyenkor ritkán mutat ugyanabba az irányba.

Ezzel tisztában van mindenki, aki élsportolóként versenyzésre adja a fejét. A nagy számok törvénye itt is működik. Az aki hosszan, kitartóan teszteli saját határait, azt előbb utóbb elkapja a gépszíj. Lehet persze védekezni. Erre szolgálnak a személyes védőeszközök, a pályára vonatkozó biztonsági előírások. Egyszerűbb eseteknél ezek hatásosak lehetnek. Tragédiák így is gyakran történnek. A rajongókat lesújtják az olyan esetek, mint  Senna, Schumacher, Marco Simonchelli balesetei. Ilyenkor gyászol az egész sportszerető társadalom.

„Döcögő” volt a motoros élet háború utáni újraindulása. Korszerű technikáról, profi verseny istállókról még nem beszélhetünk. A tuning lehetőségek kimerültek a kipufogó illetve hengerfej felpolírozásában, laposszíjak gyantázásában, hengerek felfúrásában.